Mostanában egyre inkább érdeklődöm a régi hagyományokon alapuló, természetes alapanyagokat felhasználó receptek iránt. Egyrészt, mert szervezetileg nem vagyok a toppon, másrészt mert igazságtalanul elhanyagoltnak érzem a gasztronómia ezen oldalát. Nagy szerepet játszik ebben, hogy a nyüzsgő város állandó vibrációját magam mögött hagyva inkább a lassítás hatja át a mindennapjaim. Elengedtem a görcsös akarást, visszamondtam a munka melletti egyéb bloggal és főzéssel kapcsolatos felkéréseket, és picit elkezdtem újra csak azt csinálni, amihez éppen kedvem van. Elfelejtettem hogyan is kell. Újra meg kell tanulnom. "Slow life", "slow living" gyakran elcsépeltnek tűnő szavak, semmi mást nem takarnak, mint azt az életformát, melyet korábban anyáink és nagyanyáink éltek. Nincs benne semmi különleges, semmi fancy, semmi felkapott. Ha megkérdem a nagymamámat hogy teltek a napjai, nem fogja azt mondani egész nap csak lábat lógatott, mégis volt ideje lekvárt főzni, kertet művelni, s eltenni télire a megtermett javakat. Volt ideje süteményekkel kísérlezetni, s eltanulni a praktikákat. Nem, nem volt egyszerű élete, korántsem erről van szó. Arról viszont igen, hogy egészséges egyensúlyban élt az őt körülvevő világgal. Én a magam életvitelét cseppet sem tartom egészégesnek. Állandóan túlhajszolt vagyok, és egyáltalán nem tudom már, hogyan kell a napokat nem a maximumig "járatni". Mindig tettre készen állok, és ezer dolgot szuszakolok abba a 24 órába, aztán persze sosem pihenem ki magam, aminek a vége mindenképpen kiégés közeli állapot. Elkerülhetetlen. Nem mondom, ismerek olyanokat, akiknek így a jó. Nem tudnak, nem is akarnak leállni, mert ettől érzik jól magukat. Én viszont az ellenpólus vagyok. Valami elképesztő erő hajtott belülről, s mindeközben láttam magamon, ahogy egyre jobban kifacsarodom, mígnem már csak a héj marad, ami kukába való. Időben kaptam el a dolgot, nem mondom, hogy nem lehetett volna előbb. Így most újratanulom mit jelent görcsmentesen "csak úgy" létezni, hogy a dolgokat nem kell mind egyszerre megoldani, hogy igenis van az az "ejjj, ráérünk erre még" helyzet, és sokkal több kihozható egy napból ha nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, és nem egy, a feje tetején pörgő búgócsiga. Szóval mostanában olvasok, sokat, újra. Mert imádom. Főként természetes alapanyagokról, régmúltba veszett konyhai praktikákról, nagymamáink receptjeiről. Így találtam ezt a palacsinta receptet is, amit aztán a saját étkezési szokásoknak megfelelően alakítottam glutén- és tejmentessé. A tészta lágy, majdhogynem krémes, a csalánt pedig éppen csak kiérezni. Szerintem fantasztikus, és A. is nagyon dícsérte, úgyhogy átment a többedszűrön. 

Hozzávalók:

• 2 háztáji tojás
• 125 ml (1/2 bögre) gluténmentes zabliszt
• 125 ml (1/2 bögre) hajdinaliszt
• 1 teáskanál útifűmaghéj
• 1/2 teáskanál só
• 1 teáskanál foszfátmentes, gm sütőpor
• 1-2 evőkanál szárított csalánlevél
• 400 ml (1 2/3 bögre) zabtej
• kókuszolaj a sütéshez

Elkészítés:

1. Az összes hozzávalót egy tálba mérjük, majd alaposan elvegyítjük. Használhatunk fakanalat, kézi habverőt, vagy akár egy blenderben is összekeverhetjük az alapanyagokat.
2. Öt percre félretesszük, és hagyjuk, hogy összeálljon kicsit.
3. Kevés kóksuzolajjal kenjük a serpenyőt, majd a hagyományos módon palacsintát sütünk (kb 15 cm-es palacsintákat sütöttem).
4. Az alaptészta egyáltalán nem édes, így akár sós reggeli mellé is kiváló, friss zöldségekkel fogyasztva. Mi viszont nem bírtunk magunkkal, és szilvalekvárral, valamint tahini-citromlé- és méz keverékével töltöttük. A tahinis-citromos-mézes változatot csak én szeretem, A. inkább a hagyományos töltelékeket kedveli, bár abból is tud furfangosan egyben például kakós lekvárosat.  Szereti halmozni az ízeket.

Ha érdeklődsz a mentes étkezés iránt, és van kedved ötleteket megosztani másokkal és Velem, kövesd az oldalam a Facebookon,  vagy Instagramon Choco&Tahini oldalàn.